...a Duna utcabol....
Ezuttal egy jovokeprol.
Egy fajoan aktualis es idoszeru keprol.
Bar talan-talan a megoldast is kapisgaljuk mar....
Egy jövőképről
Milyen
 érdekes, mondom M-nek, a népszámlálással kimutatott – helyenként 10-20 
százalékos - fogyásunkról nemrégiben kimondott aktuális gondolatok itt 
csapódnak le ezen a konyhaasztalon, ahogy épp a könnyeidet törölgeted a 
csésze fölött. A minap közölte a Magyar Szó dr.Gábrity Molnár Irén 
elemzését, hogy csökkenésünket leginkább a gyermekhiány és az 
elvándorlás, vagyis a szülőhely elhagyása okozza, Tőkés László pedig a 
Vajdaság Mának adott interjújában mindezt megtoldotta azzal, hogy a 
magyar fiatalok szétszóródnak a világban, ahelyett, hogy 
„belegyökereznének a nemzedék múltjának örökségébe”. Nos, mondom M-nek, 
nálatok nem lesz gyermekhiány, az ideiglenes elvándorlásba pedig jobb 
belenyugodni, mint rágódni miatta, hiszen megváltoztatni egyelőre nem 
tudjuk.
M. valójában boldog, hiszen férjhez megy a lánya, ő pedig jövőre 
reményei szerint nagymama lesz. Azért könnyezik, mert a lánya már 
javában csomagol, a vőlegény érte jön karácsonykor, és utána irány 
Németország. Ott a fiú vendégmunkás szülei (vendégmunkás? – már rég nem 
azok) várják őket. Már mindent előkészítettek a fiatalok számára, „csak 
élniük kell”, ahogy itt a faluban mondani szoktuk. 
Mint minden változás, ez az egyébként örömteli esemény teljesen 
felborította M. világát. Évekig azért szurkolt, hogy a lánya életében 
végre megjelenjen az igazi, s most, hogy a nyáron egy haza látogató 
családdal való véletlen találkozáskor a fiatalok szeme is 
összetalálkozott, vágya beteljesülni látszik, mégis azt a jó tanácsot 
emlegeti mostanában, hogy „vigyázz, mit kívánsz!”. Azt hitte, már 
régesrégen elengedte a lányát, azonban most mégis azzal szembesül, hogy a
 köldökzsinór szorosan tartja, és valójában ezt az állapotot akarja, 
mert akkor minden nap láthatja, tudni fogja, hova megy, mikor jön, mit 
gondol, mit cselekszik… Hogyan lehet e helyett a skype-ra hagyatkozni? –
 sóhajt fel, és szemmel láthatóan megkönnyebbül ettől a belső 
feszültséget feloldó szóráradattól, jól kiszellőztette minden visszahúzó
 gondolatát, és rám néz az asztal fölött.
Én meg hirtelenében nem tudok mit mondani. Majdnem az szalad ki a 
számon, amit a migrációs mozgásokat elemezve szintén megállapítottak: 
hogy immáron a nyugdíjasok is itt hagyják szülőhelyüket és elmennek a 
gyerekeik után. Majdnem azt a vigaszt fogalmazom meg, hogy majd meglesz a
 lehetősége utána menni a lányának, hiszen ha az munkába áll, szükség 
lesz majd a nagymamára, aki otthon lesz az unokákkal. Megállok egy 
pillanatra, mert úgy érzem, ez mégsem a megfelelő pillanat ilyen jövőkép
 lefestésére, hiszen M. még mindig abba az idilli elképzelésbe 
kapaszkodik, hogy az az igazi, amikor a gyerekek, unokák itt élnek 
valahol a közelben. De ahogy a pillanatnyi szünetben tovább peregnek a 
gondolataim, megjelenik előttem a falu 60 év körüli asszonyainak 
korosztálya, azon belül is az a sok-sok csinosan öltözött, nyugatias 
hölggyé váló nagymama alakja, akiket olykor itthon lehet látni, utána 
meg eltűnnek egy időre, mert valahol Ausztriában, Svájcban, 
Németországban, vagy éppen Angliában házvezetőnőként vagy 
idősgondozóként dolgoznak néhány hónapot. Ha ők vállalják ezt a 
fáradsággal, olykor megaláztatással járó életmódot a munkanélküliséggel 
és megélhetési gondokkal küzdő család egzisztenciája vagy az unoka 
egyetemi tanulmányai érdekében, akkor egy unokáiról gondot viselő 
nagymama miért ne utazna el időnként több hónapra akár ezer kilométert 
is a nemes cél érdekében? S ahogy immáron együtt képzeljük el ezt a 
jövőképet, azt is együtt állapítjuk meg, hogy azért ez a helyzet 
mégiscsak jobb annál, mintha a lánya itt ülne a szoknyáján és sohasem 
menne férjhez. Különben is, van már példa az ismerősök között, hogy a 
második vendégmunkás-nemzedék itthon próbál egzisztenciát teremteni, meg
 arra is, hogy – láss csodát! - sikerült itthon elhelyezkednie (méghozzá
 állami intézményben) a háború miatt Magyarországra menekültek közül is 
egy-két ismerősnek. 
A családok szétesésének, vagy inkább helyesen: térben való 
szétszóródásának a problémáját nem lehet régi sablonok alapján 
berögződött módon megoldani, és a normális életet oly sok vonatkozásban 
nélkülöző közösségünkből való elvándorlási vágy elfojtásával korrigálni.
 Inkább a korunk életviteléhez való alkalmazkodással kellene megpróbálni
 élhető életet élni, családon és közösségen belül is. Mert aki elmegy, 
talán mégsem veszett el örökre. Itt van a szeretet hullámain, és az 
európai és az Óperencián túli világot is felölelő nagy globalizációs 
lehetőségek közepette lehet, hogy egyszer majd éppen itt, ezen a fizikai
 ponton, anyanyelvi közösségében kezdi újra az életét. Nem vigasz ez, 
mondom M-nek, hanem lehetőség, amiben – még ha pillanatnyilag illúziónak
 tűnik is - hinni érdemes.
Friedrich Anna
forras:  http://www.vajma.info/cikk/rozsautca/184/Egy-jovokeprol.html