Magyarság

Olyan nagyon sokáig vártam egy olyan írásra ami tényleg Azt mondja el, Arról szól.....
Köszönöm Csaba!

Ha megengeditek tegeződnék veletek, hiszen én vajdasági magyarként olyan közel állok a szívetekhez. Fiúk és lányok! Én elhiszem, hogy a budapesti légkondis irodából a nammamaország térképektől nem látszik a valóság, de attól még nem kellene a hülyeséget ismételgetni állandóan. Manapság már minden hívetek azt hiszi, hogy ő egy giga összeesküvés része, hogy van egy ultimét igazság, aminek csak ő van a birtokában. Hogy ő mindenkinek mindig megmondhatja, mert ő az igaz magyar. A többi áruló, meg idegenszívű vagy mi a tököm. Nem ismerem jól a terminológiátokat.

A lényeg, hogy elhitte ez a sok iskolázatlan barom, hogy ők tudják az igazságot, de én nagyon unom már ezt. Odáig fajultak a dolgok, hogy a ti nyaloncaitok oktatnak engem magyarságra, és magyarázzák nekem, hogy mi a Vajdaság. Nekem, akinek az ük-ük-üköregapja is ott túrta a földet. Én vagyok hülye barom, aki nem tudja, hogy az nem Vajdaság, hanem Délvidék (aha), meg tanuljak történelmet, akkor talán jobb magyar leszek. Engem jó magyarnak neveltek a szüleim, de nem erre.

Emberség, barátság, szolidaritás

Megtanultam magyarnak lenni a nagyanyámtól, aki mindig a kert falára tett egy adagot az aznapi ebédből. A szomszédnak, akinek nem volt. Az levette onnan, és felmelegítette a "villanyrezsón" azzal az árammal, amit a nagyanyám udvarából áthúzott dróton kapott. Cserébe néha felaprította a fát, vagy faragott nekem fakardot, ha úgy hozta a szükség, hogy a szomszéd szerb gyerekkel irthassuk a sárkányokat a susnyásban. Igaz, a szomszéd srácnak esztergált kardja volt, de elég buzis egy darab. Az enyém meg mint egy igazi pallos. A padlástérben is mindig lakott valaki: egy festő, egy énekes, egy diák, egy hómlesz. Volt köztük magyar, szerb, bosnyák.

Az öreglány a bugyijában csempészte át a montreali levelet a hátáron a magyar barátainknak, mert szegények a magyarországi címre nem merték kérni. Mielőtt indult, likőrt készített. Csak úgy házilag, hogy ne menjen üres kézzel, ha sok pénze nem is volt, mindig vitt valamit. A magyarság nekem emberség, barátság és szolidaritás.

Az dédnagyapám a Monarchia seregében harcolt. A kitüntetéseit egy nagy plecsnivel helyettesítették, hogy ne kelljen annyi vasat lógatnia magán. Aki ért hozzá, biztos tudja, mi az: egy turul markolja a kardot a magyar címer tetején. Gondolom azért kapta, mert jó magyar volt. A partizánok kishíján kivégezték. A (sima)nagyapám már a vajdasági magyarokból verbuvált szedett-vedett partizáncsapatokat erősítette a második világháborúban. A német hadosztályok ellen mentek harcolni civil ruhában, első világháborús francia mordályokkal. Mentek... Meneteltek, és vitték őket. Tőlük megtanultam: a magyarság bátorság és tisztes helytállás, akármi történik is.

Humorérzék, önzetlenség, kemény munka és hit

Amikor gyerekként azt kérdeztem apámtól, kik karcoltak kereszteket a bejárati ajtónkra, azt mondta: valami idióták. Amikor azt kérdeztem tőle, kik kaparták le a "levelek" feliratot a postaládánkról, csak annyit mondott: valami idióták. Amikor apám megkapta a szolgálati lakást, velünk együtt beköltöztek az új szomszédok is. Szerbek, montenegróiak messziről.

Olyan messziről, hogy a betonon eleinte szédültek egy kicsit. Az egyik új szomszédot megkérdezte az öregem, hogy hogy tetszik az új lakás, erre az azt mondta: jó, csak a hajszárító magasan van kicsit a fürdőszobában (a ventilátorra gondolt szegény). - Nem baj, szomszédasszony! Én egy széket szoktam alátolni - mondta erre a faterom, és továbbállt. A magyarság nekem vidámság és humorérzék, ha nehéz idők járnak is, és csak kevesen értik a viccet.

A kilencvenes években a szerb srácok már egyre többször vetették oda anyámnak, hogy ő csak egy mádjár, azaz magyar, tehát ne pofázzon, de legalábbis előfordult. Imádott tanítani.

Egy kis cigány kölyök, bizonyos Sanyika járt hozzánk matekozni, mert le volt maradva. A putriban nem lehet matekozni, nem divat. Apám következetesen Sándornak szólította. Az anyám meg ingyen tanította persze. Ne maradjon le az a szerencsétlen gyerek. Sokszor beszélgettünk az óra után. Tanulni kell, hogy boldogulj, meg ilyenek... Sanyika egyszer azt mondta az ebédlőasztalnál, ahol tanultak: én is egyetemre akarok járni, mint Csaba (ez én vagyok). Persze akkor még csak középiskolás voltam, de mit tudta az a kis purdé?

Rég nem láttam Sanyikát, aki azóta már biztosan igazi Sándor lett. Apám azt mondja, szakmunkás lett belőle, fizetést kap, dolgozik. Végül „egyetemre" ment tehát. A magyarság nekem önzetlen segítség, emberszeretet.

Az én nagyapám hajnalban ki-, este behajtotta a traktort az udvarába. Néha cigarettázott a gangon. Főleg vasárnap, mert az volt az egyetlen nap, amikor nem dolgozott. Az úr napját megszenteld - mondta. Eszerint élt, bár templomba menni nem láttam soha. Az udvaron halomban állt a kukorica, mindig tolatott valaki, az állatok zabáltak, vagy menekültek a nagyanyám elől. A magyarság nekem a becsületes, kemény munka is és jól megérdemelt dohányzás a vasárnapi napsütésben.

Ki a nagyobb magyar, ki a bértollnok, ki a kommunista, ki a provokátor és legfőképp ki a zsidó? Nem én fogom eldönteni. Akad jelentkező bőven. Nem akarok versenyezni senkivel magyarságban. Neked csíkosabb a zászlód ez biztos, bár a te kezedben ez csak bot és vászon, és nem várom el tőled, hogy tudd, honnan idéztem. Nem versenyzek veled magyarságban, de abban biztos vagyok, hogy az én nagyapám nem dugna disznólábat bronzcipőkbe soha. Sokkal fontosabb dolga is akadna annál.

(forrás: http://srbija.blog.hu/2009/06/15/miert_utalom_en_a_joakaroimat )