Iz Subotice....

Iz Subotice, s ljubavlju..... Kraków, kochany! Wracam.

Szabadkáról, szeretettel..... Krakkó, drágám! Jövök.

Vajdaság.....

Holnap is megyek. Dalmával.
Csak a szokásos:
Piac - Korzó - (kötelezően) Pionir bolt (nem, nem kisdobos leszek vagy ilyesmi, csak ez a neve az édességgyárnak....;)) - Ebéd a Boss teraszán (a képtár udvarán - a Reök palota mellett a magyar szecesszió messze legnagyobb alkotása)

Ez így egy "szokásos" kiruccanás...... és nagyon örülök annak hogy ezt mondhatom.

Egyre erősebb az érzés:
Ez így van jól..... mert ennyi energiát és érzelmet bennem kevés hely szabadított fel.

Szabadka és Vajdaság elpusztíthatatlan vitalitása és élni akarása.

És nekünk halovány fogalmunk sincs hogy ez mit is jelent.....

Majd megpróbálom szavakba fogni, drága P.!

2.

Megint...... Masodik.

Ennek pedig nem kene hogy bantson, merthat lattam egyszer eloben, igaz beszeltunk majd ket hetet, folyamatossan. AZtan ott az az elszalasztott lehetoseg - ami nem is az mert azt vartam hogy ramszol telefonon, ehelyett irt a neten.....
Es most ez.
Legalabb oszinte, es elmondja, ez (is) nagyon szimpatikus.
Nyilvanvaloan ertelmetlen egyszeri dologrol lett volna szo. En ott, O itt. Nyilvan - ez nem kerdes.
Megis egyfajta szomorusag - nem bosszusag vagy duh - fogott el, hogy megint?!

P. azt mondta hogy neki is (33) 35 evet kelett varni....
Addig meg van nehany evem......es nem kivanom keseregve tolteni.
Ugyhogy engedelyeztem magamnak egy jó vajdasagi ebedet, meg egy delutan onsajnalatot.
Es a szerb pasik meg mindig szepek....majd nezelodom.
Ennyi.

Foszlanyok..... Fragmenty.....

Vajdasag......

Egy egyszerusegeben megrazo level a Rózsa utcabol....
Egy picit talan-talan visszadja egy reszet azoknak az erzeseknek amik ide hoznak, mindig vissza...

Hadžić, és egy emlék a Duna utcából

Milyen szegény lehet az, akinek még emlékei sincsenek, mondja a tanárnő, amikor megérkezik és leül velem szemben a Duna utcában a cukrászda elé. Személy szerint újvidéki tartózkodásaim alatt nemigen szoktam ide járni, s még reá vártam, mintha turista lennék, magam is megdöbbentem az egymásba olvadó hangulatos házak szépségén. Elégedetten nyugtáztam, hogy tatarozáskor jó munkát végzett a város, a múltat idéző homlokzatok – amelyek színei az előttem levő fagylaltos kehelyben köszönnek vissza – a város egykori lakóinak igényességéről mesélnek a mának.
A tanárnő egyetemi éveinek emlékét keresve kívánt ide jönni, némi nosztalgikus hangulat reményében.
Ugye, te is szeretsz itt, amikor Újvidéken vagy, állapítja meg.
Mit mondjak? A Duna utca számomra a kilencvenes évek délszláv háborújának és az utána következő szegénységnek a metaforája. Itt nyílt az első turkálók egyike, ahol nyugati selyem blúzokat vagy vastag szoknyát keresni járni a mély elszegényedésbe való belenyugvást jelentette, az udvarok mélyében megbúvó butikokban az ócska svercáruk között serdülő lányok itt találták meg a „divatcikkeket”, amikben szépnek érezhették magukat, és olykor itt lehetet találni olyan olcsó strapacipőt is, ami nem szakadt le a lábunkról már másnap.
De nem ez a fő emlékem innen.
Egy nyári szombati nap emléke kísért, amikor a lányommal egy kis költekezést is megengedtünk magunknak és leültünk éppen ide egy fagyira. A déli napsütés, a körülöttünk nyüzsgő emberek, az édesség-hozta boldogságérzet hatására szinte emelkedett hangulatban kezdtünk hazaindulásra készülődni, én éppen a táskámmal bajlódtam, amikor megállt előttünk egy néni. Igényesen megvarrt, mondhatni csinos ruhában, egyenes tartással, élénk piros rúzzsal az ajkán, fésületlenül. Pénzt kért, konkrét összeget, halkan. Ma is szégyellem azt a pillanatnyi bosszúságot, amit abban a pillanatban éreztem, mert nemcsak hogy pénzem nem volt túl sok, hanem ráadásul a pénztárca is valahol a táska alján a jegyzettömbök alatt bújkált és sehogy sem akart előkerülni. Némi ügyetlenkedés után végül mégis a néni kezébe nyomtam a kért kis pénzecskét, s nagy nehezen összepakolásztam a holmimat, hogy az asztaltól felállva elindulhassunk. S akkor a lányomra néztem, s megdöbbentem: ült mozdulatlanul, s az arcán peregtek a könnyek. Tekintetét követve megfordultam, s megláttam a nénit. A cukrászda melletti kapualjban állt, mohón, szinte remegve nyalta a fagylaltot... Anyu, mit lehet tenni, hogy az öregek ne kényszerüljenek így élni? így a gyerek, s válasz azóta sincs.
Nincs válasz, ellenben van magyarázat. Sok-sok, egyazon gyökerekre visszavezethetően. Most is, Goran Hadžić háborús bűnökkel vádolt szökevény elfogása kapcsán (hol máshol, mint éppen itt, Vajdaságban bújkált, amikor letartóztatták). A hétévi rejtőzködéshez sok-sok néni sok-sok fagylaltja kellett. A Modigliani férfi portré, aminek eladási kísérlete állítólag elvezetett „Szlavónia, Baranya és Nyugat Szerémség (háborús) szerb autonóm területének” és a „Krajinai Szerb Köztársaságnak” az egykori rettenthetetlen „vezetője” felé, 10-15 millió eurót ér. Hogy mennyiért vették ezt a képet Párizsban a háborús urak, ki tudja, de az bizonyos, hogy a pénzt mások kifosztásával, háborús körülmények között szerezték, miközben nemzeti érdekekre esküdtek, és a nemzettársaik üldöztetésére hivatkozva, életeket tettek tönkre. (Mivel is terhelik: Hadžić a vádak szerint részt vett 20 ezer horvát elűzésében Vukovár elfoglalása után, vezetése alatt a szerb csapatok 1992-93-ban horvátok – és baranyai magyarok – elleni bűncselekményeket követtek el, gyilkoltak, házakat gyújtottak fel, fosztogattak, s felelősnek tartják őt a Kelet-Horvátországból elhurcolt horvát hadifoglyok és nem szerb, közöttük magyar civilek feletti kegyetlenkedésekért is, nemcsak a háborús övezetekben, hanem itt a közelünkben, a mitrovicai és a Becskerek környéki táborokban is... )
A vádirathoz nem írhatom hozzá a Duna utcai néni emlékét. Azt az emléket, ami ma is fájóan élő, nemcsak itt a Duna-utcában, hanem minden alkalommal, amikor kéregetőt látok az utcán. És sajnálom, hogy nem vagyok Modigliani, hogy a szemem előtt ma is itt látott képet lefessem: az idős mohó arcot, a ráncos remegő kezet, a szenvedésben is egyenes testtartást, ami minden szónál, minden vádiratnál többet mondana az ember ember elleni tetteiről. Azok után is, amikor ezek a martalócok letöltik büntetésüket, és visszajönnek – hogy itt éljenek közöttünk. Mert már ilyen is van. Pedig a délszláv háború húsz évvel ezelőtt kezdődött.
Friedrich Anna

Film.... :*

Literacko....

Kārlis Vērdiņš

Poeta, krytyk i tłumacz, urodzony 28. lipca 1979 roku w Rydze. Ukończył Kulturoznawstwo na Łotewskiej Akademii Kultury. Od roku 2004 pisze doktorat na temat łotewskiej prozy poetyckiej na Uniwersytecie Łotewskim. Jego recenzje i eseje są regularnie publikowane w prasie łotewskiej. Verdins tłumaczył dzieła współczesnych poetów amerykańskich, angielskich i poetów europejskich z innych krajów. Wydaje poezję od roku 1997 i jest autorem dwóch tomików wierszy. Przez kilka lat pracował jako redaktor Encyklopedii Łotewskiej. Poezja Karlisa Verdinsa była tłumaczona na 16 języków i pojawiła się w kilku antologiach, w tym w antologii młodych poetów Europy Centralnej i Wschodniej "A Fine Line" (Arc Publications, 2004).

Come to Me

Niosłem ci kanapeczkę z serem. Była druga w nocy, wszyscy spali, sklepy zamknięte ale w barze I Love You dostałem kanapeczkę z serem.
Jechałem taksówką z kanapeczką z serem dla ciebie, bo leżałeś tam smutny, może nawet chory, a w domu nie było niczego do jedzenia. Była naprawdę droga, sześć z groszami, ale nie ma sprawy.

Więc byłem w taksówce z małym ajlawju, zgniecionym, prawie zupełnie wystygłym. Ale z jakiegoś powodu nie dojechałem do domu. Trafiłem gdzieś, gdzie wszyscy byli uchachani i błyskotliwi, i potwornie głodni. Więc piłem i śpiewałem, ale zachowałem moją kanapeczkę.

Dopiero na trzeci dzień mogłem cię nią nakarmić, ale byłeś taki wściekły, że zjadłeś kanapeczkę nawet na nią nie patrząc. Gdybym miał więcej odwagi, powiedziałbym: ale wiesz że cię kocham, wiesz, że cię uwielbiam. Nie każ mi tego więcej powtarzać.

Tłum. Jacek Dehnel

Weekend Warszawski

Again....

ale teraz samemu, w miescie które nie było dla mnie zbyt przyjemne..... padał i było mało ludzi....a ci którzy tak, to i tak nie znalezli czasu....
o warszawiaku nawet nie wpominając....
wiec siedzałem z kotem Cycu na TYM placu - i chodziłem do jednej knajpy....

a ironia losu ze z Krk, ktos do mnie napiszał..... nazwyjmy go Mr. Kir.....

wię troche przed czasem sie ewakuowałem powrotem, zeby z nim byc na chwile.....
co pózniej sie przełził na dosc intensywne bywanie wraz z dwoma nocami....
nie wiem co myslec....

szególnie ze pora jechac do domu...

Prendre l'air (Swiezy powiew....)