Vajdasag......
Egy egyszerusegeben megrazo
level a Rózsa utcabol....
Egy picit talan-talan visszadja egy reszet azoknak az erzeseknek amik ide hoznak, mindig vissza...
Hadžić, és egy emlék a Duna utcából
Milyen szegény lehet az, akinek még emlékei sincsenek, mondja a tanárnő, amikor megérkezik és leül velem szemben a Duna utcában a cukrászda elé. Személy szerint újvidéki tartózkodásaim alatt nemigen szoktam ide járni, s még reá vártam, mintha turista lennék, magam is megdöbbentem az egymásba olvadó hangulatos házak szépségén. Elégedetten nyugtáztam, hogy tatarozáskor jó munkát végzett a város, a múltat idéző homlokzatok – amelyek színei az előttem levő fagylaltos kehelyben köszönnek vissza – a város egykori lakóinak igényességéről mesélnek a mának.
A tanárnő egyetemi éveinek emlékét keresve kívánt ide jönni, némi nosztalgikus hangulat reményében.
Ugye, te is szeretsz itt, amikor Újvidéken vagy, állapítja meg.
Mit mondjak? A Duna utca számomra a kilencvenes évek délszláv háborújának és az utána következő szegénységnek a metaforája. Itt nyílt az első turkálók egyike, ahol nyugati selyem blúzokat vagy vastag szoknyát keresni járni a mély elszegényedésbe való belenyugvást jelentette, az udvarok mélyében megbúvó butikokban az ócska svercáruk között serdülő lányok itt találták meg a „divatcikkeket”, amikben szépnek érezhették magukat, és olykor itt lehetet találni olyan olcsó strapacipőt is, ami nem szakadt le a lábunkról már másnap.
De nem ez a fő emlékem innen.
Egy nyári szombati nap emléke kísért, amikor a lányommal egy kis költekezést is megengedtünk magunknak és leültünk éppen ide egy fagyira. A déli napsütés, a körülöttünk nyüzsgő emberek, az édesség-hozta boldogságérzet hatására szinte emelkedett hangulatban kezdtünk hazaindulásra készülődni, én éppen a táskámmal bajlódtam, amikor megállt előttünk egy néni. Igényesen megvarrt, mondhatni csinos ruhában, egyenes tartással, élénk piros rúzzsal az ajkán, fésületlenül. Pénzt kért, konkrét összeget, halkan. Ma is szégyellem azt a pillanatnyi bosszúságot, amit abban a pillanatban éreztem, mert nemcsak hogy pénzem nem volt túl sok, hanem ráadásul a pénztárca is valahol a táska alján a jegyzettömbök alatt bújkált és sehogy sem akart előkerülni. Némi ügyetlenkedés után végül mégis a néni kezébe nyomtam a kért kis pénzecskét, s nagy nehezen összepakolásztam a holmimat, hogy az asztaltól felállva elindulhassunk. S akkor a lányomra néztem, s megdöbbentem: ült mozdulatlanul, s az arcán peregtek a könnyek. Tekintetét követve megfordultam, s megláttam a nénit. A cukrászda melletti kapualjban állt, mohón, szinte remegve nyalta a fagylaltot... Anyu, mit lehet tenni, hogy az öregek ne kényszerüljenek így élni? így a gyerek, s válasz azóta sincs.
Nincs válasz, ellenben van magyarázat. Sok-sok, egyazon gyökerekre visszavezethetően. Most is, Goran Hadžić háborús bűnökkel vádolt szökevény elfogása kapcsán (hol máshol, mint éppen itt, Vajdaságban bújkált, amikor letartóztatták). A hétévi rejtőzködéshez sok-sok néni sok-sok fagylaltja kellett. A Modigliani férfi portré, aminek eladási kísérlete állítólag elvezetett „Szlavónia, Baranya és Nyugat Szerémség (háborús) szerb autonóm területének” és a „Krajinai Szerb Köztársaságnak” az egykori rettenthetetlen „vezetője” felé, 10-15 millió eurót ér. Hogy mennyiért vették ezt a képet Párizsban a háborús urak, ki tudja, de az bizonyos, hogy a pénzt mások kifosztásával, háborús körülmények között szerezték, miközben nemzeti érdekekre esküdtek, és a nemzettársaik üldöztetésére hivatkozva, életeket tettek tönkre. (Mivel is terhelik: Hadžić a vádak szerint részt vett 20 ezer horvát elűzésében Vukovár elfoglalása után, vezetése alatt a szerb csapatok 1992-93-ban horvátok – és baranyai magyarok – elleni bűncselekményeket követtek el, gyilkoltak, házakat gyújtottak fel, fosztogattak, s felelősnek tartják őt a Kelet-Horvátországból elhurcolt horvát hadifoglyok és nem szerb, közöttük magyar civilek feletti kegyetlenkedésekért is, nemcsak a háborús övezetekben, hanem itt a közelünkben, a mitrovicai és a Becskerek környéki táborokban is... )
A vádirathoz nem írhatom hozzá a Duna utcai néni emlékét. Azt az emléket, ami ma is fájóan élő, nemcsak itt a Duna-utcában, hanem minden alkalommal, amikor kéregetőt látok az utcán. És sajnálom, hogy nem vagyok Modigliani, hogy a szemem előtt ma is itt látott képet lefessem: az idős mohó arcot, a ráncos remegő kezet, a szenvedésben is egyenes testtartást, ami minden szónál, minden vádiratnál többet mondana az ember ember elleni tetteiről. Azok után is, amikor ezek a martalócok letöltik büntetésüket, és visszajönnek – hogy itt éljenek közöttünk. Mert már ilyen is van. Pedig a délszláv háború húsz évvel ezelőtt kezdődött.
Friedrich Anna
