...a Duna utcabol....
Ezuttal egy jovokeprol.
Egy fajoan aktualis es idoszeru keprol.
Bar talan-talan a megoldast is kapisgaljuk mar....
Egy jövőképről
Milyen
érdekes, mondom M-nek, a népszámlálással kimutatott – helyenként 10-20
százalékos - fogyásunkról nemrégiben kimondott aktuális gondolatok itt
csapódnak le ezen a konyhaasztalon, ahogy épp a könnyeidet törölgeted a
csésze fölött. A minap közölte a Magyar Szó dr.Gábrity Molnár Irén
elemzését, hogy csökkenésünket leginkább a gyermekhiány és az
elvándorlás, vagyis a szülőhely elhagyása okozza, Tőkés László pedig a
Vajdaság Mának adott interjújában mindezt megtoldotta azzal, hogy a
magyar fiatalok szétszóródnak a világban, ahelyett, hogy
„belegyökereznének a nemzedék múltjának örökségébe”. Nos, mondom M-nek,
nálatok nem lesz gyermekhiány, az ideiglenes elvándorlásba pedig jobb
belenyugodni, mint rágódni miatta, hiszen megváltoztatni egyelőre nem
tudjuk.
M. valójában boldog, hiszen férjhez megy a lánya, ő pedig jövőre
reményei szerint nagymama lesz. Azért könnyezik, mert a lánya már
javában csomagol, a vőlegény érte jön karácsonykor, és utána irány
Németország. Ott a fiú vendégmunkás szülei (vendégmunkás? – már rég nem
azok) várják őket. Már mindent előkészítettek a fiatalok számára, „csak
élniük kell”, ahogy itt a faluban mondani szoktuk.
Mint minden változás, ez az egyébként örömteli esemény teljesen
felborította M. világát. Évekig azért szurkolt, hogy a lánya életében
végre megjelenjen az igazi, s most, hogy a nyáron egy haza látogató
családdal való véletlen találkozáskor a fiatalok szeme is
összetalálkozott, vágya beteljesülni látszik, mégis azt a jó tanácsot
emlegeti mostanában, hogy „vigyázz, mit kívánsz!”. Azt hitte, már
régesrégen elengedte a lányát, azonban most mégis azzal szembesül, hogy a
köldökzsinór szorosan tartja, és valójában ezt az állapotot akarja,
mert akkor minden nap láthatja, tudni fogja, hova megy, mikor jön, mit
gondol, mit cselekszik… Hogyan lehet e helyett a skype-ra hagyatkozni? –
sóhajt fel, és szemmel láthatóan megkönnyebbül ettől a belső
feszültséget feloldó szóráradattól, jól kiszellőztette minden visszahúzó
gondolatát, és rám néz az asztal fölött.
Én meg hirtelenében nem tudok mit mondani. Majdnem az szalad ki a
számon, amit a migrációs mozgásokat elemezve szintén megállapítottak:
hogy immáron a nyugdíjasok is itt hagyják szülőhelyüket és elmennek a
gyerekeik után. Majdnem azt a vigaszt fogalmazom meg, hogy majd meglesz a
lehetősége utána menni a lányának, hiszen ha az munkába áll, szükség
lesz majd a nagymamára, aki otthon lesz az unokákkal. Megállok egy
pillanatra, mert úgy érzem, ez mégsem a megfelelő pillanat ilyen jövőkép
lefestésére, hiszen M. még mindig abba az idilli elképzelésbe
kapaszkodik, hogy az az igazi, amikor a gyerekek, unokák itt élnek
valahol a közelben. De ahogy a pillanatnyi szünetben tovább peregnek a
gondolataim, megjelenik előttem a falu 60 év körüli asszonyainak
korosztálya, azon belül is az a sok-sok csinosan öltözött, nyugatias
hölggyé váló nagymama alakja, akiket olykor itthon lehet látni, utána
meg eltűnnek egy időre, mert valahol Ausztriában, Svájcban,
Németországban, vagy éppen Angliában házvezetőnőként vagy
idősgondozóként dolgoznak néhány hónapot. Ha ők vállalják ezt a
fáradsággal, olykor megaláztatással járó életmódot a munkanélküliséggel
és megélhetési gondokkal küzdő család egzisztenciája vagy az unoka
egyetemi tanulmányai érdekében, akkor egy unokáiról gondot viselő
nagymama miért ne utazna el időnként több hónapra akár ezer kilométert
is a nemes cél érdekében? S ahogy immáron együtt képzeljük el ezt a
jövőképet, azt is együtt állapítjuk meg, hogy azért ez a helyzet
mégiscsak jobb annál, mintha a lánya itt ülne a szoknyáján és sohasem
menne férjhez. Különben is, van már példa az ismerősök között, hogy a
második vendégmunkás-nemzedék itthon próbál egzisztenciát teremteni, meg
arra is, hogy – láss csodát! - sikerült itthon elhelyezkednie (méghozzá
állami intézményben) a háború miatt Magyarországra menekültek közül is
egy-két ismerősnek.
A családok szétesésének, vagy inkább helyesen: térben való
szétszóródásának a problémáját nem lehet régi sablonok alapján
berögződött módon megoldani, és a normális életet oly sok vonatkozásban
nélkülöző közösségünkből való elvándorlási vágy elfojtásával korrigálni.
Inkább a korunk életviteléhez való alkalmazkodással kellene megpróbálni
élhető életet élni, családon és közösségen belül is. Mert aki elmegy,
talán mégsem veszett el örökre. Itt van a szeretet hullámain, és az
európai és az Óperencián túli világot is felölelő nagy globalizációs
lehetőségek közepette lehet, hogy egyszer majd éppen itt, ezen a fizikai
ponton, anyanyelvi közösségében kezdi újra az életét. Nem vigasz ez,
mondom M-nek, hanem lehetőség, amiben – még ha pillanatnyilag illúziónak
tűnik is - hinni érdemes.
Friedrich Anna
forras: http://www.vajma.info/cikk/rozsautca/184/Egy-jovokeprol.html
